Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Kimerítő éjszaka

2009.05.24

- Halee. Gyere, megmutatom hol lesz az első órád.- mondta.
- A fizikában, a kocsiban hagytam a füzetem, egy perc és itt vagyok.- mondtam és elindultam a kocsi felé, felvettem az ülésemről a füzetem és elindultam vissza. Bella mikor oda értem, tátott szájjal nézett.
- Azt mondtad egy perc.- mondta Bella. Furcsán néztem rá.
- Bocs azt hittem nem veszed komolyan.- mondtam.
- Nekünk is fizikánk lesz, ha gondolod elkísérjük.- mondta Alice.
- Az jó lenne ugyanis Edward beszélni akar Bellával négyszemközt, rólam.- mondtam és Bellára néztem aki döbbenten húzta fel a szemöldökét, mi pedig fél perc alatt eltűntünk Alice- el.
- Hány éves vagy?- kérdezte Alice kíváncsian.
- 18.- mondtam. Ő furcsán nézett rám, úgy, ahogy általában én szoktam.- Igen, tudom, hogy te is annyi vagy, és légy szíves és ne nézz a szemembe. Nem megbántásból, de tudod, engem is csak annyira egészít ki a táplálékom, mint téged a tiéd.- mondtam.
- Akkor te is olyan vagy mint mi?- kérdezte Alice.
- Nem.- mondtam és a nevetéstől kicsit megremegett a hangom.- Sokkal rosszabb vagyok ezer vámpírnál is.- mondtam és a mosoly valamiért lefagyott az arcomról.
- El kéne jönnöd velünk Carlisle-hez.- mondta Alice.
- Nem. Arról szó sem lehet.- mondtam és tovább mentem az emberek között, akik nem voltak olyan gyorsak, hogy lássák a mozgásunk, és kitérjenek az utunkból.
- De miért? Lehet, hogy tudna segíteni.- mondta Alice.
- Nem. Ne haragudj de elegem van a vámpírokból.
- Hány éves vagy?- kérdezte.
- Már mondtam.- sóhajtottam.
- Úgy értem igazából.- mondta Alice.
- Sok.- mondtam. Ő megvonta a vállát és belibbent az egyik terembe. Végig ültük a fizikát, s a többi órát is. Mire kicsengettek ötödik óráról, mehettem a nap egyetlen és utolsó órájára, ahol végre Bellával vagyok egy osztályba. A nap folyamán senki sem jött oda hozzám, és tesin is utolsóként álltam be egy csapatba. De legalább Belláék csapatában voltam. Leghátra állítottak be, hogy együtt bénázzunk Bellával. Valamilyen Mike volt a csapatkapitányunk. Undok egy srác, de Bella minden egyes szava transzba ejti. A labda végül vészesen közeledett Bella felé, és mivel Mike az előbb is ordibált, hogy ne hagyjam a labdát Bellának, felugrottam és idegesen csaptam bele a labdába. Alig bírtam vissza fogni az erőből ütés szándékát, így épp csak akkorát ütöttem, hogy az egyik lány hanyatt esett, labdával a magasba emelt kezében, és a labda kint pattanjon le. De legalább elfogadták, ugyanis megfogta.

Rémes volt, mégis vártam, hogy felberregjen Bella régi autójának agyonszerelt motorja, és végre el is induljunk haza. Egész úton nem szólt hozzám. Éreztem, hogy megbántottam őt és tudtam, hogy erre nincs is magyarázat. Mikor Belláékhoz értünk, még akkor is alig vártam, hogy megszólaljon, pedig tudtam, hogy nem mostanában fog.
- Bella várj egy kicsit.- léptem be elé, mikor már tűrhetetlen volt ez a hallgatás.
- Ugyan mire? Hogy ismét sértegesd Edwardékat azzal, hogy vámpírok? Mintha nem lenne ez így is elég borzasztó nekik.- Bella dühös volt. Láttam a szemében az eszméletlen haragot. Nem is igazán a reakciómra volt dühös, hanem arra, hogy Edward pipa lett.
- Bella. Sajnálom, de én szóltam, hogy ez talán nem a legjobb ötlet. Tudod nagyon neheztelek a vámpírokra, és nehéz velük megbarátkoznom. Igazából még sohasem próbáltam meg.- mondtam Bellának, mintegy beismerő vallomásként.
- Oké, elhiszem, de áruld el, vajon miért? Mi gondod van velük?- kérdezte Bella.
- Sajnálom, de ezt nem mondhatom el. Most mennem kell.- mondtam és hátat fordítottam a lánynak.
- Mégis hova? Hiszen odakint sötét van, és jéghideg.- mondta. Nocsak. A kis fruska még engem félt.
- Telihold van Bella. Holdtölte. Ez az én fajtámra nagyon rosszul hat.- mondtam, és elindultam ki az éjszakába, az erő felé, még mielőtt Charlie belépett volna az ajtón.
Fekete füst vett körül minden egyes mohás fát. Az erdő mélyén van egy tó. A vize fekete, és az egész oly különös, hiszen csak Holdtöltekor látszik, hogy az is ott van. Minél messzebb akarok kerülni tőlük. Nem akarom, hogy az éj leple alatt rájuk uszítsak egy vadállatot, ami a testemben él...
Már megint ez az őrjítő tehetetlenség. Tekintetem önkéntelenül a holdra siklik, s meglátom a kerek holdat. Érzem, amint ég minden egyes porcikám, amint körmeim úgy két szenti hosszúságra nyúlnak, a látásom öt mérföldes körben is tiszta, pedig a fekete füst mindent beborít. A hallásom is éles és a szaglásom is. Szintén öt mérföldes körben meghallom azt is, ha egy vízcsepp cseppen a falevélen, vagy megérzem, ha egy élőlény található ott. Akaratomtól függetlenül vándorlok, megyek előre, pedig nem akarok. Legszívesebben összekuporodnék, és átvészelném az éjszakát nyugisan, de az orrom szagot fogott, s a lában szélsebesen visz előre. Egy kempingezőkből álló turista csoportból kóricált el egy fiú. Nem tudtam behatárolni körül mennyi lehet, csak éreztem a vágyat, amit nem győzhettem le. Szenvedésem ellenére a fiú mögé osontam, és mikor megfordult, elkaptam a tekintetét.
Reggel egy folyó mellett ébredtem. Körülöttem egy kis tisztás, és egy modern ház. Váó. Az emberek mi mindent nem tudnak.
A világosságból ítélve reggel hét óra lehetett. Bella már biztosan vár.
És tényleg várt. Az előszobában húzta a cipőjét. Ijedten nézett rajtam végig. Belenéztem a mellettem álló tükörbe. Most már nem csodálom. A hajamból faágak álltak ki, és a fehér pólóm is piszkos volt. A bőrömön horzsolások, és harapásnyomok.
-Úr Isten! Te ma itthon maradsz!- hüledezett Bella. Nem tiltakoztam, csak fáradtan felvonultam a szobába, amit most én használtam és lefeküdtem az ágyra. Irtó fejfájás gyötört, és remegtem az idegtől.