Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


*8*

2009.05.24
A kis szemét nekem panaszkodik, hogy neki milyen rossz volt nélkülem, aztán meg kiböki, hogy ő már két és fél hónapja jár egy sráccal, akiről én nem is tudok! Ez így egyáltalán nem fair.
- Szóval Alexék még mindig versenyeznek?- kérdezte April hátra dőlve a padon, kint a kórház kertjében.
- Ne tereld a témát!- mondtam. April felsóhajtott.
- Hjajj. Ne ezen lovagolj, inkább mesélj mi van azzal a Harrisonnal!- mondta. Nem akar beszélni róla. Látszik rajta, hogy nem akar belemászni a témában, de nem hagyom annyiban! Nem én!
- Felvettek. Nos ki vele, mi van azzal a Peterrel? Mindent tudni akarok róla!- mondtam makacsul.
- Rox, Peter nem olyan pasi, mint amilyennek gondolod!- mondta April. Elképzeltem a legelképzelhetetlenebb választásokat, és párat fel is tettem.
- Szkinhed?- elfintorodott.
- Nem.- mondta. Nagyon bő beszéd, mondhatom ám.
- Bennszülött?- kérdeztem ismét.
- Nem!- vágta rá. Túl gyorsan vágta rá. Azt mondják, akkor vágják rá túl gyorsan, hogy nem, mikor hazudni akarnak. De nem, valahogy ez tényleg lehetetlen ötletnek tűnt.
- Homokos?- kérdeztem kis idő után.
- Roxy!- szólt rám rosszallva April.
- Jól van na, de mást nem tudok elképzelni, hogy vajon miért nem illik hozzád!- magyarázkodtam. April megrázta a fejét.
- Hozd el holnap a barátodat a Chachacha fagyizóba, és majd ott bemutatom neked, meg te is be tudod mutatni az ízzé, hogy is hívják?... Tyler?
- Tyson!- vágtam rá és egy megrovó pillantást küldtem felé.- De hogy érted, hogy más?- kérdeztem.
- Majd meg látod, ne legyél ennyire kíváncsi!- mondta. Na jó. Oké... Ő oszt le engem... Fura, de úgy látszik, ez sem lehetetlen.
Mint egy durcás kisgyerek, meredtem magam elé a pad háttámláján ülve, mikor ő a vállával meglökött egy kicsit. Ismerem ezt. Ez az amolyan: „Na mi van? Ne lógasd az orrod, mikor velem vagy! Unatkozol?” mozdulat. Olyan sokszor éreztem már ezt, hogy csak hajjaj. Főleg, hogy egy időben mindenhova vele kísértettem magam, mivel attól féltem, hogy hogyha magamtól kell sétálnom, úgy megyek majd, mint egy részeg kígyó.
- Nem mondom meg!- vágtam rá.
- Mit?- húzta össze zavartan a szemöldökét.
- Mondom, hogy nem mondom meg!- vágtam rá, majd ö szemeit forgatta az égre pillantott és megszólalt.
- Istenem, már megint kezdi. Nem pause-znéd le egy kicsit ezt a fene nagy marhaságot benne? Köszike!- morogta, mintha az Istenhez beszélne. Mázli, hogy amaz nem felelt vissza neki. Kicsit nagyot lesnék, de még ő is.
A szél megrezegtette a pad mögött álló fa virágzó ágait, s a nyár illata egy röpke pillanat alatt eltompította az agyunkat. Úgy fél órán keresztül ülhettünk ott, mikor egy idősebb nő közelített felénk. Testtartása egyáltalán nem hasonlított az öreg portásnéniéhez. Jóval keményebb volt a megjelenése... nagyjából mint egy medve, vagy egy gorilla. Az arcáról lerítt a mogorvaság, ahogy összeszorította csücsöri ajkait, és pilláit szűkre szorította. Csoda, hogy egyáltalán látott.
- Újonc!- kiáltott rá Aprilre.
- April!- vágta rá amaz, szemernyi jó szándékot, vagy szimpátiát sem tükrözve a nő felé.
- A száznegyven-kettesben már várják magát! Mit gondol miért fizetik? Hogy itt bájcsevegjen egy ilyennel, vagy hogy a dolgát végezze?- kérdezte a nő.
- Az ebédszünetemet töltöm, és tudtommal azt bárhol tölthetem! És figyelmeztetem, hogy ne próbálja még egyszer becsmérelni a barátaimat, mert nem lesz jó vége!- mondta April.
- Ugyan már újonc! Maga szerint megijedtem? Jobb lesz ha felkészül a legrosszabbra. Nincs rosszabb a Kaliforniaiaknál!- mutatott magára, jelezvén, hogy ő is arról a környékről származik.
- Skót vagyok!- hazudtam a szemébe vigyorogva, mire ő egy csuklás szerű hangot hallatott, és elkerekedett szemmel mért végig. Köztudott, hogy a leg-gorombább emberek a Skótok.
- Nos, amit mondtam, megmondtam!- mondta a nő, bár szerintem már ő is elfelejtette, mit is mondott, majd gyorsan elment. Előtört belőlünk a röhögés, miközben a nő távolodó alakja után néztünk.
- Hm.. ez jó volt. Arra emlékeztetett, mikor beültünk a színházba, és végig röhögtük a Romeo és Júliát.- vigyorgott. Az emlék hatása belőlem is ismét kihozta a nevetést.
- Az jó volt.-mondtam az oldalam fogva, ami már szúrt a nevetéstől.- De menj inkább dolgozni, nem akarom, hogy miattam bajod legyen. Majd ha végeztél hívj fel.- mondtam és egy puszit nyomtam az arcára, mielőtt távoztam volna.
- Puszi? Te puszit adtál?- kérdezte April.
- Öööh... jah.- mondtam és a vállam fölött rá kacsintottam.- De csak neked.- vigyorodtam el, és az udvari kapun keresztül elhagytam a kórház területét.
April és én Bostonban születtünk, és mindketten 15 éves korunkig éltünk itt. Elsőtől kezdve osztálytársak voltunk, és mikor a pályaválasztásra került a sor, mindketten New Yorkban találtunk jó sulit. Őt New York egyik legkeményebb gimijébe vették fel, még engem egy külvárosi kis iskolába, ahol az én amúgy is gyönge agyam, hatalmas csodának látszott, és rám akasztották a stréber nevet. Aztán April magántanuló lett, és egy év alatt három osztályt ugrott, majd mikor én még csak a tizediket jártam, ő az egyetem első osztályába, és most, hogy én a közép iskolából egy elit sportsuliba jelentkeztem kosarazni, azaz sportmenedzsernek, ő az utolsó évét fogja járni a sulijában, és utána Amerika egyik legfiatalabb orvosaként kezdheti az életét.
Ő mázlisabb mint én, mivel neki még élnek a szülei, és igencsak gazdagok. Nekik nem akadály egy olyan suli, ahol 1000 dollár a tandíj. De tudjátok miért szerettem meg Aprilt? Mert az elejétől kezdve emberként bánik másokkal, és soha, egy percre sem jelentett neki akadályt, ha a másik (éppenséggel én) szegény. Sohasem a név, vagy a rang szerint választotta a barátait, és nekem pont egy ilyen barátra volt szükségem. April nem az első barátnőm, hiszen amíg általánosba jártunk, neki is volt saját barátnője, és nekem is, viszont iskolán kívül együtt ütöttük el az időt. Hetedik év vége óta minden nyáron együtt vagyunk, sőt, mikor haza jöhet a Clintonból, akkor szünetekben is. Velem ellentétben ő egyke.
_________________