Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


*7*

2009.05.24
- Ne haragudj, én tényleg nem tudtam, hogy ti segítettetek neki. Tudod, ha az embernek egy húga van, azt nehéz megállni, hogy ne óhajtsd folyton félteni.- mondta Alex, miközben én egy nedves törölközővel mostam le Tyson arcát. Rosszallva pillantottam a kanapén ülő bátyáimra, és idegességemben még azt is elfelejtettem, melyik melyik.
- Ugyan, nem gond.- mondta Tyson és ő is mosolygott.- Nekem nincsen sajnos testvérem, de tudom milyen érzés.- mondta és lesütötte pillantását, majd pár pillanat múlva szeme végig siklott rajtam, s tekintetünk ismét találkozott.
- Tyson, van kedved találkozni holnap?- kérdeztem hirtelen, majd megállt a kezemben a törölköző. Egy pillanatra ránézett bátyáimra, felmérve a reagálásukat, majd szája csábító félmosolyra húzódott és magabiztosan felelt.
- Hát persze.- mondta. Én rámosolyogtam, majd befejeztem az ápolást.
- Leírom a számomat. Ha gondolod, hívj fel.- mondtam, majd egy papírfecnire ráfirkantottam a számom, és a nevem, valamint a címem.

Már fél órája. Fél órája, hogy Tom és Tyson kiléptek a ház öreg tölgyfa ajtaján. A szobám kong az ürességtől, s a gondolataim ettől a kis szobától valahol egészen máshol jártak. Messze a börtöntől, mely fogva tartotta lelkem. Valahol, egy erdő közepén, egy kis halastónál fent északon, ahol valami csoda folytán egy tavirózsa ékesíti a pocsolya méretű tavacskát. Egy fehér ruhás, hosszú, barna hajú nő állt a tó mellett, kezében egy koszorúval, s épp a vízre dobta.
A szobám ajtaja halk nyikorgással kinyílt, s Alex árnyalakja lépett be rajta. Leült az ágyamra és a szemem nézte a lámpa fényénél. Két testvér szemtől szemben állt(jelen esetben feküdt). Kinyújtotta kezét, s két mamut tenyere fogta, az én apró kezemet, mely a testem mellett hevert hanyagul. Nem húztam el, nem is ellenkeztem. Ő fölém magasodott, s egy csókot nyomott a homlokomra.
- Nem értelek.-szólalt meg végül.- Miért vagy ilyen kusza?Kifürkészhetetlen vagy. Sem az arcod,... sem a szemed... sem a mozdulatod,... nem árulnak el semmit abból, amit magadban rejtegetsz. Hogy csinálod?- kérdezte.
- Nem tudom.- Feleltem halkan.- Olyan jó lenne kimutatni, hogy mit érzek, de nem tudom megtenni. Olyan, mintha... Nem is tudom milyen.- mondtam halkan, s lassan. Alex mellém feküdt az oldalára, de a fejem a mellkasára húzta. Tekintetem továbbra is az ablakon túli világra meredt.
- Annyira szeretlek.- suttogta, és egy újabb csókot nyomott a homlokomra, majd még egyet a fejem búbjára.
- Tudom.- mondtam, majd tekintetemmel körbe szánkáztam a szobám falát. Szinte az összes képen az ikrek vannak és én, meg van egy, amin anyu és apu még az ikrek születése előtt, és egy amin már mind az öten ott voltunk. Én akkor lehettem hét éves.- Alex...
- Hm?- sóhajtotta fáradtan.
- Én is szeretlek.- mondtam, majd Alex ajkait egy fáradt mosoly hagyta el. Elmosolyodtam, majd mindketten mély álomba merültünk.

Dél környékén keltem fel. Alex még mindig mellettem aludt. Nem volt szívem felkelteni, ezért inkább gyorsan kiosontam a saját szobámból, és lementem a konyhába.
Lepkéket éreztem a gyomromban, de aztán közbeszólt az üresség szava, s a gyomrom morcosan felmordult. Először megijedtem a hangtól, aztán kinevettem saját magam. Kihalásztam a hűtőből egy doboz tejet és egy tálat a szekrényből, majd a müzlihez fordultam és a doboz felét beleöntöttem a tálamba. Farkasétvágyam volt, mint mindig. Igazából nem is értem, hogy lehetek ilyen sovány hisz annyit eszem, amennyit még egy ló is megirigyelne.
- Éhes vagy?- kérdezte Félix, mikor belépett a konyhába és a tányéromra nézett. Nem tudtam felelni, mivel épp tele volt a szám, ezért csak bólogattam, majd tovább tömtem magam. Félix az asztalhoz ült, még én a konyhapulton ültem, és egymással szemben étkeztünk... már ha lehet ezt étkezésnek nevezni... én inkább azt mondanám, zabáltunk.
- Előbb végeztem, enyém a fürdő!- kiáltottam fel, miközben leugrottam a pultról, és kifutottam a konyhából. Hallottam, amint Félix még káromkodik egyet olaszul, majd elnevettem magam a furcsa szavak hallatán, és magamra zártam a fürdő ajtaját.
Félix hét éves kora óta tanult Olaszul a suliban, és a legjobb volt a nyelvcsoportban. Alex ennél sokkal könnyebbet, a Németet választotta, amit ő is profi szinten tud már. És én... Én nehéz nyelvet tanultam, de van ilyen, nem igaz? Én Franciául kezdtem el tanulni, és mikor anyuék még éltek, fizettek nekem egy utat Francia országba, mint cserediák. Kellemesen éreztem magam az ott töltött két hónap alatt és nagyjából az akcentust is átvettem, amit hál' Istennek, Alexék elfeledtettek velem, mikor haza jöttem.
Frissen és üdén léptem ki a fürdőből, mint egy modell, aki épp most lépdelt le a kifutószalagról. A nyárnak köszönhetően kék rövidnadrágot és kék trikót húztam. Úgy éreztem, itt az ideje, hogy ismét meglátogassam egy kedves barátomat, aki a kórházban dolgozik, mint diákmunkás, és a Clinton-ba jár, méghozzá orvostudományra. Ragyogó mosoly, ragyogó smink, ragyogóan jó kedv.
- Hova mész?- kérdezte Alex. Úgy tűnt ő most ébredt föl. Nem aludta ki magát.
- Aprilhez.- mondtam, majd kilibbentem a bejárati ajtón, beszálltam Alex régi autójába, ami átmenetileg az enyém, még ő meg nem szereli az én autóm. Az út ismerős, a környék szintén. New York hatalmas város, és könnyű benne eltévedni, vagy épp bajba kerülni, ugyanis elég veszélyes is.
A kórház fehér falai vakítóan verték vissza a fényt. Az a büdös fertőtlenítőszag, ami a kórházakra jellemző, ismét megcsapta az orrom. A portás ismét az az öreg néni volt, aki már tudta jól, hogy csak egy oka lehet, ha én ebbe az épületbe beteszem a lábam, és az az, hogy Aprilt látogatom.
- Szervusz kedveském.- mosolygott rám a pult mögül a nénike, mire én egy ragyogó mosollyal nyugtáztam jókedvét.
- Üdv Mrs. Merol. Aprilt hol találom?- kérdeztem, mire a néni félre söpört egy göndör ősz hajtincset a szeméből és a lépcső felé mutatott.
- Arra, a 12-esben.- mondta. Én ismét rávillantottam szüntelen mosolyom, és megköszöntem, majd elindultam az első szint felé, a 12-es teremhez. Megálltam az ajtóban, a félfának dőlve, majd onnan figyeltem sunyi módon, ahogy April az egyik betegének infúzióját köti be. Amilyen gondos és óvatos kezekkel nyúlt az idős bácsi kézfejében lévő tűhöz, nagyon kedves és szívmelengető hatást váltott ki. Magasabb volt nálam jóval, a haja barna, amiben már a rengeteg és sokszínű tincsek után, végre megállapodott szőke mellír kapott helyet. Barna szemei megcsillantak az ablakon beáradó fényben, ahogy rám pillantott. Meglepett kedvesség és szeretet áradt belőle.
- Rox!- száját álmélkodva eltátotta, majd elvigyorodott és az öreg úrra pillantott. Az a pillantásából megértve mit szeretne, egyetértően bólintott, majd a lány ismét felém fordult, és két lépés után a nyakamba vetette magát.- De jó, hogy végre látlak!- hangja boldogságban úszott.
- Én is Ap(Ép), én is.- mondtam, majd szorosan magamhoz öleltem. Úgy fél perc ölelkezés után eleresztettük egymást, és ő a háta mögé mutatott az öreg úrra.
- Várj meg, csak még befejezem itt a dolgom, és már jövök is.- mondta, majd tett egy lépést hátrafelé. Aztán pedig kétkedve megtorpant, ismét rám pillantott válla fölött.- Olyan rég láttalak.- mondta, majd elfordult, és vissza lépett a betegéhez. Annyiban is hagytam a dolgot, hiszen tény, ami tény, három hónap elég hosszú idő. Az óvatos érintésekből most már remegő kapkodás lett. Mikor végzett a szobában, és a bácsit végre sikerült rákötnie az infúzióra, aláfirkantotta a papírt, amin az ellenőrzött adatok voltak felírva, és letette a betegkartont az ágy végébe, majd elindultunk lefelé a folyosón.
- Mesélj, mi történt veled, még nem láttalak?!?- utasított egy kérdéssel.
- Találkoztam egy pasassal, akivel ma van elvileg találkozóm.- mondtam, majd Aprilre pillantottam. Szívből jövő öröm vigyor ült ki az ajkaira.
- Ez most komoly? Mikor találkoztatok?- kérdezte April. Ezen már én kezdtem mosolyogni, hisz nevetségesen hamar beszéltük meg a következő találkozót.
- Úgy hajnali egykor.- mondtam, majd a hatás kedvéért hozzá tettem:- Ma.- ezen felszaladt a szemöldöke, és fürkészőn nézett rám.- Igen, tudom, most azt gondolod meghibbantam, de... Meg kéne ismerned őt! Már ahogy megpillantottam Tom kocsijában...
- Tom?- vágott közbe April.
- Igen. Alex ellenfele volt a döntőben tegnap, de a felénél véget ért, mivel megjelentek a zsaruk. Alexék eltűntek és Tom berántott a kocsijába, aztán elmentünk Tylerért, és akkor pillantottam meg őt először.- meséltem hatalmas lelkesedéssel, de ez neki még mindig túl magas volt.
- Várj.. ez a Tom téged elrabolt?-kérdezte döbbenten.
- Nem.- vágtam rá, és a hangom makacsságot tükrözött.
- Legalább megerőszakolt?- kérdezte.
- Nem.- feleltem, majd leesett. Kidülledt szemekkel néztem rá.- Legalább? Ezt hogy érted?- kérdeztem, mire ő felnevetett.
- Csak tréfa volt, nyugi.- mondta, majd lenyugodott, és ismét rám nézett.- És mi van azzal a Dannal, akivel az után jöttél össze, hogy én elmentem?
- Megcsalt és köbö egy vagy másfél hete dobtam.- mondtam. Szúrós szemmel nézett rám.- Mi van?- ismerem ezt a tekintetet!
- Ez remek. És nem tudtál volna felhívni igaz? Csak egy telefon lett volna.. Tudod, hogy kikészítettek minket Clintonban? Soha többé nem akarok bentlakásos iskolában tanulni!- mondta durcásan.
- Nem is fogsz.- emlékeztettem.- Ez már az egyetem.- mondtam. Mosoly. Már megint ez az öntelt, egoista mosoly!
- Ugye. A zsenik tudnak csak egyszerre három osztályt ugrani.- na ne. Még csak most jött vissza, de máris kikészít az önimádatával. De voltaképp ez nem is akkora baj, hiszen három hónapig senki sem idegelt.