Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


*23*

2009.06.18

A téli csípős szellő végigsöpört a betonon, ahogy leszálltunk a repülőgépről. Abban a pillanatban, ahogy Japán nedves levegője megérintette orcámat, éreztem, ahogy azt elönti a pír. Gyerekes vidám mosoly ült ki arcomra, ahogy álmaim országának talaján álltam. Mintha a gyomromban lágy szellő kavarogna, amit általában a sok ezer pillangó felröppenése követ, s ez most sem maradt el. A büszke tudat, hogy elértem álmomat, felbecsülhetetlen örömmel öntött el.
A poggyászkezelők egy kis teherkocsira pakolták a csomagjainkat, és bevitték az ellenőrzésre. Mikor beértünk a kapun, Tosu nyakába vetettem magam. Magam sem tudom miért, vagy hogy mikor, de volt egy pillanat, amikor ez bizonyult a legjobb döntésnek. Csak álltunk ott (Tosu kissé görnyedt háttal), és szorosan öleltem a nyakát. Tosu tétovázott egy kicsit, majd éreztem, amint karjai a derekam köré fonódnak, majd lehelete a nyakamat súroltam, amitől én megborzongtam és libabőrös lettem.
- Azt hiszem Choiék már várnak.- mondta Tosu és fanyar képpel, mint aki épp magát gyalázza, eltolt magától, és elnézett a repülőtér másik felébe a vállam fölött.
- Látlak ezen a héten?- kérdeztem halkan. Tosu két karja a vállamon volt, az én kezeim pedig mozdulatlanul hevertek a derekam mellett. Ismét meggörnyedt, hogy a szemünk egy síkban legyen, én pedig csak néztem rá kétkedve, némi szomorúsággal a hangomban.
- Nem, nem hiszem. Elvégre Choiék vendége vagy, és furcsa lenne, ha elhívnálak tőlük nem de bár?- kérdezte Tosu.
- Azt hiszem igazad van.- mondtam lemondóan.
- Viszont neked nem ártana megtanulnod pár dolgot japánul... Na figyelj,a köszönés, így hangzik....
- Tosu! Tudok japánul.- mondtam még mielőtt megint elkezdene kioktatni. Nem mintha nem lett volna jó hallani ahogy beszél, de ez már unalmas.
- Menyire?- kérdezte Tosu Japánul.
- Elégé.- feleltem szintén japánul. Kétkedve mért végi, aztán megvonta a vállát.
- Ahogy akarod.- mondta.
Elindultunk Choiék kisebb csoportja felé. Már csak pár lépésnyire voltunk tőlük, mikor elkaptam Tosu karját és megállítottam.
- Japánban vagyok!- kiáltottam el magam, majd a képébe vigyorogtam és elengedve őt, rohantam Choiék felé, Choi nyakába ugorva, lábaimat a dereka köré kulcsolva. Choi megpördült velem, majd nevetve nyomott egy hatalmas puszit az arcomra. Vigyorogva zártam karjaim közé a kisebb csoportot, mikor észre vettem egy alacsonyabb, szőkés barna hajú lányt.
- Szia. Roxy.- mutatkoztam be.
- Az én nevem Ensylya Akamaru, de hívj csak Lya-nak.- mondta a lány. Kerek szemekkel néztem rá.
- Te Choi húga vagy?- kérdeztem döbbenten. Ő bólintott, majd egy megrovó pillantást vetett Choira.
- Gondolom ő dicsekedett, hogy ő az idősebb...- mondta Lya, majd ismét rám nézett.- Két perccel idősebb nálam.- közölte velem. Bólintottam, ezen nincs semmi érthetetlen.

- Roxy! Mutassak neked valamit?- kérdezte Choi hatalmas mosollyal.. Úgy látszik még ő sem szokott át az időeltolódáson. Hajnali egy óra volt, miközben New Yorkban még csak előző nap délelőtt tizenegy.
- Mit?- kérdeztem, miközben egy képet bámultam, amit Choi mamája szerint az ő anyukája csinált még valamikor 1914-ben. Nagyon gyönyörű és gondos kézimunka volt. Egy hajót ábrázolt, rajta egy névvel, ami nem volt más, mint... Enlsylya. Állítólag Lya az ükanyja után kapta ezt a gyönyörű nevet, mert ez szerencsét hoz a viselőjére, és ahogy elnéztem a kecses mozgású, vidám lányt, úgy éreztem lehet benne valami.
- Gyere velem.- mondta és megfogta a kezem. Mikor felértünk a lépcsőn, be a szobájába, rám szólt, hogy csukjam be a szemem. Én így tettem, de azért hallottam amint a reluxát felhúzta, majd megfogta a karom és pár lépéssel előrébb vezetett, kezem egy kemény fogókára téve.- Kapaszkodj.- mondta és éreztem, amint a hűvös szellő végigjárja testem.- Ugye nem leskelődsz?- kérdezte, mire én vigyorogva megráztam a fejem és mélyen beleszippantottam a levegőbe.- Oké, most már kinyithatod a szemed.- mondta és hallottam még, amint mögém lép.
Kinyitottam a szemem, és csodálatos látvány terült elém. Egész Tokio ki volt világítva különböző Neonokkal. Ha valaki látott már gyönyörű dolgot, akkor sejtheti milyen érzés volt ott állni, miközben a friss téli szellő lebegtette a hajam, Japán illatát fújva felém, melyet én mélyen megőriztem emlékeimben, s melyből oly szívesen lopkodtam az életet adó oxigént, és figyelni a város fényeit, melyek felértek ezer meg ezer csillag ragyogásával.
- Ez... Gyönyörű.- mondtam és körül néztem az utakon, ahol az autók sokasága miatt a fényszórók csupán elmosódó csíkokká váltak. Choi csilingelő nevetését hallottam a fülemben hátulról, s a mosoly még szélesebb lett az arcomon, már ha ez lehetséges.
- Örülök, hogy tetszik.- mondta Choi. Még pár másodpercig hitetlenkedve bámultam magam elé a városra, mikor egy kósza gondolat tévelygett át agyamon.
- Choi...- szóltam és kissé megemeltem az arcom, majd Choi arca az enyémhez ért, ahogy hozzátette, kezei pedig két oldalamon megszorították az erkély korlátját, melybe én is kapaszkodtam.- Nem értem,... ha ilyen szép helyen élsz, mégis miért Los Angelesbe jársz iskolába?- kérdeztem. Choi torkából halk morgás tört elő.
- Miattuk.- mondta Choi és állát a vállamra tette, megpihenve rajta.
- Mi? Kik miatt?- kérdeztem, mire Choi elvette az arcát az enyémtől és furcsán hallgatag lett. De ez a hallgatagság is csak pár másodperces volt. Hirtelen szavai nyersen törték át az éjszaka csendjét.
- A szüleim. Ők mindig is elvárták, hogy úgy tegyek, ahogy ők akarják, épp ezért mikor azt akarták hogy Los Angelesbe menjek, először tiltakoztam, de rájöttem, hogy akkor legalább távol leszek tőlük és beleegeztem. Így nem kell a folytonos utasítgatásaikat hallgatnom.- mondta alig hallhatóan.
- És Ensylya?- kérdeztem mire megvonta a vállát.
- Bármit megtehet az ég világon, hiszen az egyetlen lány a családban.- mondta Choi.
- Te meg az egyetlen fiú.- mondtam és úgy néztem rá, mint aki még a pillantásával is azt kérdezi, „Hát akkor meg mi a baj?”.
- Ez nem mindig volt így. Én a második szülött fiú vagyok. Mielőtt Ens-el megszülettünk, már született egy bátyánk is. Dakou 17 éves volt, mikor meghalt. Erről nem igazán szoktunk beszélni.- mondta Choi. Szegén fiú, miken mehetett keresztül.