Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


*14*

2009.05.30

Lassú léptekkel indult el felém, kezeit karba öltve a mellkasán, és erősen gondolkozott, miközben szemeivel engem konstatált. Nem értettem ezt a tekintetet, hisz ismeretlen volt a fiú, nem tudhattam mire gondolt. Szó nélkül álltam ott kifáradva, s vártam, hogy elárulja mi az ördögöt akar tőlem.
Mikor oda ért hozzám, egy méterre tőlem megállt. Az arcom fixírozta, de nem láthatott rajta mást, mint kérdéshegyeket. Akkor is csak a szemem nézte, mikor úgy egy perccel később valaki oda szólt hozzánk.
- Rox!- hallottam Choi hangját nem is olyan távolról. Rápillantottam. A fákkal szegélyezett járdán állt. Az arcáról még ilyen távolságból is lesütött a rosszallás, és az undor, ami azon nyomban kiült az arcára, mikor megpillantott minket.- Gyere ide kérlek!- de a hangjában a kérés, vagy tapintatosság még csak fel sem merült. Az idegen fiúra néztem, aki egész idő alatt engem nézett, még akkor is, mikor én Choit néztem. Tekintete valamiért nem engedte az enyémet. Elindultam Choi felé, de még mindig a fiút néztem, majd mikor úgy két méter távolságba értem, vissza fordultam Choi felé, és futásnak eredtem.- Gyere innen. Menjünk vacsorázni.- mondta, majd megvárta, még én elindulok.
- Ki volt ez a fiú?- kérdeztem, mikor már befelé vonultunk az épületbe. Szürkület volt.
- Legyen elég annyi, hogy jobb ha nem tudod.- mondta Choi. Tekintete egy pillanatra elsötétült.
- Ennyire utálod? Ártott neked?- kérdeztem. Eszem ágában sem volt annyiban hagyni a dolgot.
- Ártott-e? Rox. Az egész iskola utálja őt, és már nem egyszer javasoltuk az eltanácsolását, de az igazgató nem ment bele, csak ezért van még mindig itt.- mondta Choi és megszaporázta a lépteit.
- Nem értelek. Mi okotok lehet arra, hogy elküldjétek?- kérdeztem. Nekem kifejezetten barátságosnak tűnt.
- Ma finom a vacsora!- vágta rá Choi. Zavartan néztem rá.
- Nem ezt kérdeztem!- jelentettem ki.
- Tudom.- felelte egyszerűen, és nem is volt hajlandó többet mondani.
Borzalmas volt a vacsora! Semmit sem utálok jobban a brokkolinál! Láttam Choin, hogy hazudott a vacsorával kapcsolatban. Neki sem ízlett. Bár azt is tudtam, hogy miattam tömi magába ezt a förmedvényt, csak hogy le ne bukjon, de késő. Az arcvonásira nem figyelt.
- Én inkább veszek egy hamburgert. Csatlakozol?- kérdeztem.
- Jó ötlet.- mondta és már arrébb is lökte a tányérját. Nevettem rajta. Mikor kimentünk az ebédlőből, vetettem egy utolsó pillantást az ebédlő ajtajánál lévő asztalra, ahol a délutáni fiú ült egyedül. Hát tényleg utálják? Na de ennyire?
Tekintetünk ismét össze akadt, de nem álltam meg, csak kivonultam a fiúkkal, akik csatlakoztak a hamburger- esthez.
A szobánkban ettünk meg a hamburgereinket, amiket a suli egyik szendvicsgépében vettünk. Nekem jutott az utolsó hagymamentes, amiért Mika és Kano eléggé kiakadt.
Már az utolsó falatot ettük, mikor a telefonom megszólalt. Semmit sem írt ki a kijelzőm, ismeretlen hívás volt.
- Ki vagy és mit akarsz?- szóltam bele. A többiek elvigyorodtak, én meg először azt hiszem lilába váltottam, utána pedig hatalmas vidámság uralkodott el rajtam.
- Itt Will.- szólt bele Will. Hallottam, amint a társaság egy emberként felkiabál, hogy „ Roxy”. A többiek is vele voltak.
- Will!- pattantam fel, és automatikusan az ablakhoz léptem, hogy megnézzem itt vannak e a ház előtt, de lelombozódva emlékeztettem magam a fák láttán, hogy ez nem New York.- Hiányoztok...- suttogtam elhaló hangon.
- Te is Roxy. De mesélj, milyen helyen vagy?- kérdezte Will. Körülnéztem. Rengeteg kíváncsi arc tekintett rám, de csak most jöttem rá, hogy ezek mind ismeretlenek számomra, és a szívem azonnal haza húzott New Yorkba.
- Nélkületek egész más.- feleltem és elfordultam a szoba népétől, és tekintetem a holdra vándorolt.- Telihold van.- jegyeztem meg.
- Igen. Mi is épp azt nézzük. És nagyon fura így, hogy te nem vagy itt.- mondta Will.
- Hiányzol Roxy!- kiabálta a telefonba valahonnan a háttérből April, de olyan hanggal, hogy biztos voltam benne, a fiúk is meghallották.
- April! Nem elég szar neki ez már így is?- kérdezte vádlón Will.
- Bocsi.- hallottam April bocsánatkérő hangját.
- Nem tudtok valamit Tysonról?- kérdeztem. Valakit elkapott a köhögő görcs és szinte láttam magam előtt, amint Will bosszúsan néz az illetőre.
- Itt vagyok kicsim.- hallottam Tyson hangját. Felsóhajtottam.
- Annyira jó hallani a hangod.- mondtam.
- Tudom már!Kártya parti!- szűrődött be a beszélgetésünkbe Nobu hangja.
- Ez ki volt?- kérdezte Tyson.
- Nobuék játszanak.- mondtam.
- Szóval vannak már barátaid? Nagyon helyes.- mondta Tyson. Hallottam a hangjából, hogy jobban örülne, ha nem fiúk lennének, de még mázli, hogy nem tudja, hogy a szobatársam is fiú.
- Hiányzol.- mondtam.
- Te is nekem.- hallottam a vonal túlsó végéről a hangját. Olyan távolinak tűnt a hangja, hogy az már-már a szívembe markolt. Észre sem vettem, ahogy egy könnycsepp le foj arcomon, s halkan koppan az ablak párkányán.
A kósza könnycseppből halk zokogás lett, s a telefon kicsúszott kezemből, majd a könnycsepp helyére esett. Ellöktem magam a párkánytól, és egy pillanatra sem méltatva a szoba jelenlevő tagjait, kirohantam az ajtón, és futottam végig a folyosókon. Mikor kiértem a járdára, megpillantottam a szökőkutat, s akkor vált tudatossá bennem, hova is igyekeztem.

Az éjszaka közepén valaki hangjából fájdalmas ordítás tör elő, miközben a szökőkút szélén áll. Valakinek a szívét az éjszaka folyamán összeszorította egy emlék, egy hang, egyetlen szó. Valakinek a hiány most óriási nagy teher, s valaki rádöbben, én ordítok.
Muszáj volt lehűtenem magam, hát bele ugrottam a kútba. Csak álltam a kút közepére állított vízköpőnek támaszkodva, miközben a víz csobogása kihúzza hajamból a kendőt, s egy mozdulattal, a gumit is kihúzom belőle. Egy száraz négyzetcentiméter sem maradt testemen, mindent elöntött a víz. Megkönnyebbültem. Mintha a víz kimosta volna belőlem a hiányt, a fájdalmat, a bódulatot, melyet azóta éreztem, mióta annak a fiúnak a szemébe néztem, s most végre tisztán tudok gondolkodni. Nem tudom meddig állhattam ott, de a felügyelő tanár egy idő után megjelent, és kérdőn nézett rám, miközben kiabált, sőt, szinte ordított valamit. Nem tudom mit, azt hiszem valami olyasmit, hogy másszak ki a kútból. Én kimásztam belőle, s még ő rosszallva méregetett, én elindultam befelé a hálókörletünkbe. Senki sem volt a szobába. Senki, még Choi sem. Én befordultam a fürdőbe, letusoltam, majd lefeküdtem aludni, s mikor én elaludtam, Choi még akkor sem jelent meg. Talán jobb is volt így... könnyebb.