Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


15. Az első...

2009.05.15

   Sarah számomra olyan igazi legjobb barátnő volt. Annyira ismert már, hogy sokszor azon gondolkodtam, talán többet tud rólam, mint én magamról. Tudta, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy lecsillapodjak, s szó nélkül összepakolta legszükségesebb dolgokat egy táskába, míg én a kanapén ülve szipogtam. Kihasználom? Dehogy. Szinte már reflexből segít rajtam, s tudom, én is ugyanígy tennék, ha ő lenne hasonló helyzetben. Most már elképzelhetetlennek tartom, hogy újabb néhány évet kibírjak nélküle. Nem engedem senkinek, és semminek, hogy újra elvegye tőlem a legjobb barátnőmet.
   Még akor sem szólt hozzám, mikor már a kocsijában ültünk. Ugyanarra gondoltunk. Közben ő az útra összpontosított, én meg próbáltam bármire gondolni, de nem sikerült. Folyton a párocska képe lebegett a szemeim előtt. Egyikünk sem mert beszélgetést kezdeményezni, mivel szinte láttuk,ahogy a képzeletbeli húr a fejem föléött egyre jobban remeg, s én bármelyik pillanatban újra elsírhatom magam. Sarah a vendégszobában ágyazott meg nekem, én pedig a fürdőszobai látogatást kihagyva, ruhástól dőltem ágyba. Azon igyekeztem, hogy a lehető leghamarabb elaludjak. Legalább addig nem kell RÁ gondolnom... Abban reménykedtem, hogy mindezt csak álmodom, s majd ha reggel felébredek, boldogan jövök majd rá, hogy ez az egész meg sem történt, s ismét az álmaim gonosz boszorkája szórakozott velem. De nem... reggel legalább annyira kínzóan tört rám a tegnap emléke, s legalább annyira fájt, mint lefekvés előtt. A fájdalom nem enyhült...hogy is várhattam ezt?!
   A konyhából diszkrét zakatolás jelezte, hogy Sarah már ébren van.  Szerencsére szombat, így ma a céghez sem kell bemeni. El sem tudom képzelni, hogyan álcáznám az elnyűtt arcomat. Szerintem minimum barlangi medve jelmezt kéne öltenem...Gyorsan lezuhanyoztam és rendbe tettem magam, remélve, hogy ez némileg javít a kritián aluli külsőmön. Sarah épp kávét töltött, mikor beléptem.
   -Jobban vagy már?-kérdezte, mikor meghallotta, hogy beléptem a helységbe. Még mindig háttal volt, így nem láthatta elkeseredett ábrázatomat, de amint megfordult, nyomban választ nyert e kérdésére.-Szóval nem...-állapította meg.
   Fáradtan ültem le a székhez, miközben elém helyezett egy bögre gőzölgő kávét. Úgy éreztem magam, mint egy hisztis 15 éves tinilány az első szerelmi csalódása után. És ahogy elgondolkodtam, egyre inkább rájöttem, hogy ha nem is vagyok már tinilány, úgy viselkedek, és ha jobban belegondolok, valóban az első szerelmi csalódásomat élem...még mindig.
   -Akarsz beszélni róla?-kérdezte kedvesen Sarah, s tudtam, hogy ő tényleg kíváncsi arra, hogy mit érzek. Nem olyan volt, mint mikor egy pszchológusnál ecseteljük a gondjainkat.
   -Normális ember most gyűlölné őt. De én...képtelen vagyok utálni...-motyogtam megsemmisülten...
   -De te nem tartozol a normálisak csoportjába.-mosolyodott el.-mármint, ne sértésnek vedd, te pont attól vagy különleges, hogy más vagy a többi cicababánál. Ettől vagy értékesebb. Meglátod, Bill is hamar észreveszi...
   -Nem fogja...
   -Dehogynem, nem lehet annyira hülye...-mondta Sarah könnyedén...-Julie, észhez fog térni...
   -Sarah, Bill megváltozott!-emeltem fel a hangom.-Már sohasem lesz a régi...

   Kínos csend nehezedett a konyhára...
   -Maradsz ma éjszakára is?-kérdezte végül.
   Én csak megráztam a fejemet...nem akartam az ő hangulatát is porig rombolni a "depressziómmal". Nem kételkedtem abban, hogy ez egyáltalán nem jelentene terhet számára,de úgy gondoltam, bőven elég, ha csak egyikünk szenved búskomorságban...



   Ahogy Sarah kitett a ház előtt, mégjoban eluralkodott rajtam a bizonytalanság. Csak nehogy összefussak valamelyikükkel...főleg ne Melanieval... Nem akarom megadni azt az örömöt nekik, hogy így lássanak. Lélekben felkészültem a hangokra, amik majd éjjel megakadályoznak az alvásban, és gondosan előkészítettem az éjjeliszekrényemre egy csomag papírzsebkendőt, mert tudtam, hogy ha csak egy nyögést is hallok, elbőgöm magam. Fura volt nekem ez az új Julie, még nem találkoztam ezzel a hiperérzékeny oldalával a személyiségemnek. Vagy lehet hogy már elfeledtem, hogy ilyen is tudok lenni...

   Csodával határos módon a Kaulitzok úgy döntöttek, ma éjjel hanyagolják a szexuális életüket, vagy lehet, hogy, mivel ők nem tudtak arról, hoy hazajöttem, már nem találtak akkora élvezetet a hangoskodásnak. Mindenesetre ezért hálás voltam nekik...

   Másnap lezártam a mobilomat, behúztam a sötétítőket, és úgy döntöttem, ma én is antiszociális életmódot folytatok. Legalább egy órát feküdtem a fürdőkádban, miútán gondoskodtam arról, hogy megfelelő mennyiségű hab vegyen körül, kipihentem magam, magazinokat olvastam, és filmet néztem, arra viszont nagyon ügyeltem, hogy a legkevesebb romantika se legyen benne. Vacsorára gyümölcssalátát ettem, majd rászántam magam  szemétlehordásra is. Ez viszont végzetes hibának bizonyult.
   Épp felfelé igyekeztem a lépcsőkön, mikor egy kulcs fordult az egyik zárban és egy fekete hajkorona bújt ki a szemközti ajtó mögül. Tüntetően elfordultam, és igyekeztem minél gyorsabban elérni az ajtóig.
   -Julie...-hallottam meg a hangját...
   Dühös lettem.
   -Neked inkább Juliette.-morogtam, és még mielőtt szólásra nyitotta volna a száját, beléfolytottam a szót egy kisebb kirohanásommal.-Nem érdekel, hogy mit akarsz. Az sem érdekel, ha bocsánatot akarsz kérni, amit nem hiszek, és azt is hidegen hagy, ha folytatni akarod a bunkózást. Beszélhetsz nyugodtan, de csak akkor, ha szeretsz egyedül társalogni. Mert ÉN-mutattam látványosan magamra-nem foglak meghallghatni...
   Levegőt gyűjtöttem a következő szóáradathoz, ám ekkor  hozzámlépett, és a vállamra tette a kezét.
   -Ne érj hozzám, te állat!-kiáltottam rá, de ő meg se hallotta. Belökött az ajtó mögé.-Héé, te segg! Nem emlékszem, hogy behívtalak volna, úgyhogy légyszíves húzd el a füstöt hátsőrészedet az ÉN lakásomból,mert gondoskodni fogok róla, hogy csak keresztapa lehessél, és azt...-folytattam volna. Ekkor olyan történt, amire soha, semmi féle körülmények közt nem számítottam volna. Bill hirtelen közelebb lépett, mire én hátráltam, de hátam a falnak ütközött. Egyik kezével gyorsan megragadta a derekamat, a másikkal gyorsan végigsimított az arcomon és ugyanolyan hirtelen ajkait az enyémekhez nyomta. Lefagytam. Ha lett volna bennem egy csöppnyi erő, én esküszöm, tökönrúgtam volna, de abban a percben minden erő elszállt belőlem, és ha Bill nem fogott volna szorosan, talán összeestem volna. Nem történt semmi más. Bill apró puszikat adott a számra, én meg tehetetlenül és mozdulatlanul kapaszkodtam belé, de legbelül teljes erőmből tiltakoztam ellene. Ugyanolyan gyorsan engedett el, és sietősen távozott egyetlen szó nélkül.
   Én meg tágranyílt szemekkel, szaporán lélegezve csüsztam le a fal tövébe. Az itélőképességem elveszett, csak a "csókra" tudtam gondolni, és magamban magyarázatot követeltem...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

niktuka@freemail.hu

(niktuka, 2009.05.26 23:23)

Nagyon jó várom a folytatást!

melkovics@citromail.hu

(eszter, 2009.05.20 17:18)

sya!nagyon jók a részek, és alig várom már a folytit.
puxa és gratu

schylweeejah@freemail.hu

(Via, 2009.05.16 23:56)

Itt is írom, hogy wáááááááááááááááá *hülyeszegény* Nagyon jó! És mivel tegnap egy videónak köszönhetően újra *kábéezredszerre* beleszerettem Billie-be teljesen megértem a történetbéli reakciódat :$ ^^ *aww*