Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alternatív befejezés

2009.07.01

– Hogy tetszik? – kérdezte tőlem a fodrász mosolyogva.

– Nagyon szép – válaszoltam kényszeredetten.

– Jaj, lányom! Vidulj már fel! – korholt meg szigorúan, majd vállon ütött a fésűvel. – Elvégre ma lesz az esküvőd.

Nagyot nyeltem. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem volt vissza út, elsírtam magam.

– Milyen igaz – szipogtam, miközben törölgettem az arcom.

A fodrász döbbenten állt, és szemlélte a kis kirohanásom.

– Ejnye-ejnye – csóválta a fejét –, nem szabadna sírnia egy menyasszonynak az esküvője napján, kivéve, ha a nem megfelelő emberrel készül frigyre lépni.

Vadul bólogatni kezdtem. Erre ő megértően megpaskolta a vállam.

– Nem lehet annyira rossz az a fiú.

– Igaza van – motyogtam halkan, ekkor kinyílt az ajtó és Blaise lépett be rajta Franziskával.

– Köszönöm Adelle, hogy elkészítetted ezt a mesés kontyot – mosolygott rá Franziska, majd átnyújtotta neki a fizetséget.

Eközben Blaise kivitt engem az épületből.

– Semmiség. Tudom, nem az én dolgom, de a lány nagyon zaklatottnak tűnik az esküvő miatt. Biztos, hogy a megfelelő vőlegényt választották neki? – érdeklődött Adelle együtt érzőn.

– Efelől semmi kétségem. Csak az esküvő előtti idegesség – biztosította Franziska a nőt, majd csatlakozott hozzánk.

– Most hová? – sóhajtotta Blaise unottan.

– A kozmetikushoz. Talán tud kezdeni valamit ezzel az elnyűtt, sápadt arccal – nézett rám tűnődve Franziska.

– Köszönöm. Miért nem húzol egyből zacskót a fejemre? – kérdeztem gúnyosan.

– Tudod, hogy nem úgy értettem – legyintett, majd visszafordult előre.

Blaise csak megrázta a fejét egy halk sóhajtás kíséretében. Neki sem tetszett ez az egész. Hát még nekem…

Reggel még csak fejfájással ébredtem, aztán miután megettem egy szelet pirítóst, meg sem álltam az első mosdóig. Miután sikerült kitámolyognom, majdnem elájultam. Szerintem nem is lehetne ennél szebb kezdete az esküvőm napjának.

A sminkesnél megtiltották, hogy gondolkodjak. Mert, ha gondolkodom, akkor sírok, és ha sírok, akkor tönkremegy a smink. Természetesen ez volt a legfontosabb. A smink maradjon tökéletes. Elvégre, ha valaki kényszerből megházasodik, akkor legalább nézzen ki jól.

– Lia! Mondtam, hogy ne gondolkozz! – szólt rám Franziska idegesen.

– Hagyd már békén! Így is elég baja van – mordult rá Blaise.

Hálásan rápillantottam. Most igazán nem akartam, hogy szekáljanak. Veszekedni meg végképp értelmetlen lett volna.

Miután itt is végeztünk, hazamentünk, ahol Emily várt rám. Az első normális ember a mai napon.

– Lia – kapta a kezét a szája elé.

– Ha azt akarod mondani, hogy borzalmasan nézek ki, már elkéstél vele – mondtam ridegen, miközben Franziska után pillantottam, aki elindult a ruhámért.

– Szerintem nagyon szép vagy. Bár kicsit sápadtnak tűnsz – jegyezte meg bizonytalanul.

– Remek megfigyelés – válaszoltam nem túl kedvesen. – Kijött belőlem minden, amit a mai napon eddig ettem.

Emily erre elhúzta a száját, Blaise pedig csak megforgatta a szemét.

– Lia – kezdte –, meddig akarod még sajnáltatni magad? Te választottad ezt az utat, a te döntésed volt.

– Addig sajnáltatom magam, ameddig csak kedvem tartja. Nincs beleszólásod. Egyáltalán kimondta, hogy neked szükséges lesajnálnod? – kérdeztem szemrehányón.

– Rendben emberek – jött be Franziska tapsolva. – Ezt tartogassuk az esküvő utánra. Lia gyere, segítek felvenni a ruhád. Nem szeretném, hogy tönkretedd a hajad vagy a sminked.

Sóhajtva felálltam, s elindultam a másik helyiségbe, Emily jött utánam. Blaise pedig ott állt a szoba közepén. Ha tekintettel ölni lehetne, én nem érném az esküvő pillanatát.

Bent Emily és Franziska segítségével belebújtam a ruhába. Hát nem állt valami jól rajtam. A gond az volt, hogy fogytam pár kilót, így kicsit nagy lett a mellrésznél.

– Ez így nem lesz jó – tűnődött Franziska elgondolkodva.

– Talán ha hátul megtűznénk biztosítótűkkel. A fátyol miatt úgysem fog látszani – ajánlotta Emily készségesen, majd el is rohant a varródobozért.

– Remek. Nemcsak az esküvőm lesz borzalmas, de már a ruhám sem jó rám. Nem mintha bárkinek tetszeni akarnék, azért mégis jobb érzés lenne legalább jól kinézni. De úgy látszik ez is túl nagy kérés számomra – ültem le az egyik karos székbe.

Franziska odaállt mellém és átkarolta a vállam.

– Lányom, biztos, hogy ez az, amit akarsz? Követni apád utasítását vakon, mikor már nincs itt, hogy megszabja, mit tegyél.

– Sosem mondta meg, hogy mit kell tennem. Mindig a saját döntéseimet hoztam, s ő mellettem állt. Még akkor is, mikor rosszul választottam. Ennyivel tartozom neki azok után.

– Lia, ismertem apád. Úgy tűnhetett, hogy támogat, s te a saját utad járod, de a valóság egészen más. Akár hiszed, akár nem, mindig az ő akarata érvényesült. Én már csak tudom. Ez is közrejátszott abban, hogy elhagytam. Ahogy mondtam, apád nem volt szent – fejezte be Franziska halkan.

– Ezt már halottam egyszer! – csattantam fel. – Még mindig nem gondolom, hogy apa manipulált. Szeretett engem. Sosem tett volna olyat, ami nem jó nekem – erősködtem továbbra is.

– Látod, Amelia? Ez a te problémád. Csak azt látod, amit akarsz. Pedig az igazság messze van a saját magad által alkotott képtől. Ezen kellene elgondolkoznod. Nem azon, hogy mennyire nyomorúságos lesz számodra ez az egész. Elvégre, hogy is mondtad? Áh, megvan! Te magad hozod a döntéseid.

Ezzel Franziska otthagyott a szobában. Én pedig csak ültem magam elé meredve, amíg Emily vissza nem jött.

– Hol van Franziska? – nézett körbe értetlenül.

– Volt egy kis nézeteltérésünk – legyintettem. – Akkor megcsinálnád a ruhám? – álltam fel.

Emily bólintott, majd munkához látott. A végeredmény annyira jó lett, hogy nem is látszódtak a biztosítótűk.

– Köszönöm szépen – mosolyogtam rá.

– Szívesen, máskor is – nevette el magát. – Most induljunk a templomba. Hiszen nemsokára feleség leszel.

Ha lehettem volna fehérebb, akkor biztos még jobban elsápadtam volna. Kisétáltunk a házból. Már ott várt a kocsi. Megjelent Blaise öltönyben.

– Emlékszel? Én kísérlek az oltárhoz.

Bólintottam, majd kis segítséggel beszálltam a szépen feldíszített autóba. Blaise átsétált a másik oldalra, s beült mellém. Láttam, ahogy Emily és Franziska is ugyan ezt teszi, majd elhajt.

Mi is szép lassan elindultunk.

– Lia, biztos, hogy ezt akarod? – törte meg a csendet Blaise.

– Miért kérdezi mindenki ezt?! – fakadtam ki. – Ez az én döntésem! Nincs beleszólásotok.

– Csak aggódunk miattad. Igazán a te döntésed vagy csak azt hiszed, hogy a tiéd? Szerintem inkább apád akarata.

– Miért jöttök mindannyian vele? Apának ehhez semmi köze!

Mire felfogtam, hogy mekkora hülyeséget mondtam, már késő volt.

– Akkor mihez van köze? Hm? Tényleg egy ismeretlen alakkal akarsz egybekelni? Gyerünk, csak mondd azt, hogy ezt kizárólag magad miatt csinálod és békén hagylak. Tényleg végig akarod csinálni ezt az egészet? Gondold át még utoljára! És most az egyszer légy őszinte magadhoz! – nézett mélyen a szemembe.

Nem tudtam, mit akarok. Csak azt, hogy ez az egész nem helyes így és én mégis meg fogom tenni. Ha törik, ha szakad, ha megtörök, ha szétszakadok, megteszem.

– Igen. Magam miatt csinálom – válaszoltam habozás nélkül.

Blaise megütközve nézett engem.

– Hazudsz – állapította meg végül határozottan.

– Ha annyira jól kiismertél az együtt töltött időnk alatt, akkor tudod, hogy minden szavam igaz volt – válaszoltam komoran.

Blaise erre csendben maradt.

– Blaise, ne aggódj! Minden rendben lesz – öleltem meg.

Tényleg olyan volt, mintha a bátyám lenne. Még, ha nem is vér szerint.

– Tudd meg, hogy nem vagy normális – nyögte ki végül.

Elengedtem és rámosolyogtam:

– Már régóta tudom.

Blaise is elmosolyodott. Az autó hirtelen megállt. Az ablakon kinézve láttam a templomot. Mély levegőt vettem. Blaise kiszállt és kinyitotta az ajtót nekem. Kikecmeregtem a kocsiból, majd Blaise karon ragadott és felsétáltunk a lépcsősoron.

Fent az ajtónál megpillantottam Emilyt és Franziskát. Mindketten ránk mosolyogtak, majd Emily bement, hogy megkezdhessük a szertartást.

– Készen állsz? – kérdezte Franziska, mikor felértünk a lépcsőn.

– Amennyire csak lehet – fújtam ki magam. – Franziska… – kezdtem bele, de ekkor félbeszakított.

– Kérlek, legalább még egyszer szólíts annak, aki igazán vagyok – kérlelt fanyarul mosolyogva.

Vártam pár pillanatot, majd újból nekiveselkedtem:

– Csak azt szeretném, hogy tudnád, hogy hálás vagyok a segítségedért… Anya.

Franziska erre meghatódottan elmosolyodott, majd megölelt.

– Ez csak természetes. Elvégre a lányom vagy.

– Ideje kezdeni a szertartást – jött vissza Emily.

Franziska elengedett, majd megigazította a ruhámat és sajátját, aztán bement a templomba.

Emily egy sokatmondó pillantás kíséretében indult el befelé, amint felcsendült a nászinduló. Kis eltéréssel mi is követtük. Ahogy elhaladtunk a sorok között, sok ismerőst pillantottam meg. Carlos, Tom, Gustav, Kristien, és… Stacy is ott ült. Igaz, hogy nem is hasonlított egykori önmagához, de mégis ott ült, csak miattam. A vőlegény oldalán senki nem ült. Az oltárra pillantottam. Ott állt a pap és egy alak, vállig érő szőke hajjal és egy fehér álarccal. Az alak magas volt.

Lassan sétáltunk Blaise-zel.

Éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. Minden lépéssel együtt a gyomrom is ugrott. A szívem olyan hevesen kalapált, hogy már a fülemben hallottam a dübörgést.

Mikor megérkeztem a helyemre, a zene elhallgatott és a pap hozzálátott a szertartáshoz. Nem figyeltem arra, hogy mit mondott. Az előttem álló férfit szuggeráltam. Próbáltam rájönni, hogy milyen lehet az arca, hogy ki is lehet ő az álarc alatt.

Egyszer csak az alak bólintott. Nem értettem mire fel. Ekkor felfigyeltem rá, hogy a pap már hozzám intézi beszédét. Még pár perc és egy vadidegen felesége leszek. Miért is?

Az apám miatt. Nem, gyerekes lenne ráfogni. Talán a megfelelési kényszerem. Nem akarom, hogy bárki csalódjon bennem. Főleg nem az apám. Ezért inkább belemegyek ebbe az egészbe. Mi hasznom származik ebből? Semmi. Talán nem lesz bűntudatom, hogy nem teljesítettem apám utolsó kérését. Viszont szenvedni fogok, mert a férfi, aki előttem áll nem az, akit szeretek. Várjunk csak!

A férfi, akit szeretek egészen Londonig menekült, miután megtudta, hogy el kellene vennie. Mégis igaza volt. Nem voltam vele tisztességes. Már akkor tudtam a házasságról, mikor összejöttem vele, mégse mondtam el neki. Nem hányhatom a szemére, hogy elhagyott. Miért akarom elszúrni az életem most? Bill után mehetnék, és mondhatnám, hogy nem kell elvennie. Leléphetnék innen most rögtön. Nem tartozok semmivel az apámnak, hiszen halott. Nem csalódhat már bennem, hiszen halott. Nem kell megtennem, hiszen..

Franziskának és Blaisenek is igaza volt. Most már minden világos. Minden rajtam múlik. Ez az én döntésem. Ez az én életem. És tudom, hogyha megteszem, nagyon meg fogom bánni.

– Amelia Grumann akarod az itt jelenlévő férfit hites férjedül? – zökkentett ki a pap a gondolatmenetemből.

Ránéztem rémülten. Majd az előttem álló alakra. Utána Emilyre és Franziskára. Majd a tömegre. Mindenki feszülten figyelt.

– Én… – kezdtem bele, s éreztem, ahogy a szám kiszárad – nem tudom ezt megtenni. Sajnálom. Nem mehetek hozzá ehhez a férfihez, mert mást szeretek – fejeztem be csukott szemmel.

– Még így sem szeretnéd?

Hallottam egy hangot. Kinyitottam a szemem a hangra. Előttem nem más állt, mint Bill. A fehér álarc és a szőke haj a kezében volt.

Sírni akartam. Elmondani neki, hogy sajnálom, hiányzott, és hogy szeretem. Hozzábújni és szorosan ölelni. Ehelyett csak ott álltam szótlanul.

– Amelia Grumann akarod az itt jelenlévő férfit hites férjedül? – kérdezte a pap ismét.

Nem jött ki hang a torkomon. Akárhogy próbálkoztam nem bírtam kinyögni egy szót sem. Ezért vad bólogatásba kezdtem. A pap ezt természetesen igennek vette.

Bill elvette a gyűrűt és felhúzta az ujjamra. Nem hittem a szememnek. Az a gyűrű volt, amivel megkérte volna a kezem. Hogy került ide?

Én is elvettem a gyűrűt és felhúztam Bill ujjára.

– Ezennel házastársakká nyilvánítalak benneteket. Megcsókolhatod a menyasszonyt – szólt a pap.

Bill pedig odahajolt az ajkamhoz és lágyan megcsókolt. Miután elváltak ajkaink, felegyenesedett és rám mosolygott. Ám a mosoly nem olyan volt, mint régen. Ez a mosoly rideg és gúnyos volt.

– Szabad vagy, Amelia Kaulitz.

Nem értettem, mit akar ezzel mondani.

Hallottam a tapsot, a fütyülést és éljenzést a hátunk mögött. Sőt azt is hallottam, ahogy elhalt, mikor Bill megfogta a kezem és kézcsókot adott, majd elindult kifelé a teremből.

Utána néztem. A többiek is meredten bámulták. Nem értették, hogy mit csinál. Az előbb elvett feleségül, most pedig lelép?

Én pedig nem tettem semmit, hogy megakadályozzam. Végignéztem, ahogy Bill Kaulitz kisétált az életemből végérvényesen. Senki nem értette.

Én mégis rájöttem. Ez a büntetésem. Örökre magához láncolt, mégis elhagyott. Ez egy olyan lecke, melyet sosem felejtek el. Elvégre életem hátra levő részében magammal fogom hordozni, akárcsak Bill.

Együtt, mégis külön. Távol, mégis közel. Gyűlölettel, mégis szerelemmel. Ettől már sosem szabadulunk meg. Elvégre ez a kötelék a sírig fog tartani.

Vége


A/N: Egy része egy álmomon alapul. Elég érdekes álom volt, mit ne mondjak. Mivel eldöntöttem akkora már a történet végét, s nem akartam csalódást okozni az olvasóimnak, ezért úgy döntöttem, hogy írok a történetnek egy alternatív véget. Ha valaki nem értene valamit, akkor az kérdezzen bátran. Mellesleg, aki átugrotta az elejét, mondván az ugyanaz és csak a végét olvasta el, az tévedett. Több változtatás is van benne! Remélem tetszett ez a befejezés is!:)