Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


25. Rész

2009.07.01

– Igen – nyögtem ki végül holtsápadtan.

– Megcsókolhatod a menyasszonyt – hallottam valahonnan távolról a pap hangját.

Leemelte a maszkját. A férfi…

Keltegetésre ébredtem.

– Lia! Lia! Úristen, mi történt itt? – hallottam a pánikoló hangot. – Te jól vagy? Te jó ég, lehet, hogy nem él – lett egyre hisztérikusabb a hang.

– Emily. Jól vagyok – nyitottam ki a szemem fáradtan.

– Megijesztettél. Első ránézésre olyan voltál, mint egy hulla – fújta ki a levegőt.

Felálltam és a tükörbe néztem. Tényleg halottas benyomásom volt. A hajam kócos, az arcom hulla fehér, a szemem alatt sötétkarikák, a szám is hófehér volt… pont mintegy első-osztályú vámpírfilm statiszta.

– Egyébként az mi? – pillantott kíváncsian az ökölbe szorított kezemre.

Először magam se tudtam. Aztán szép lassan visszaemlékeztem, mi történt.

– Bill kabátzsebében találtam, abban, amit a vacsoránál viselt – nyitottam szét a kezem, így láthatóvá vált a doboz.

Ki se kellett nyitnom, Emily egyből tudta, mi van benne. A szájához kapta a kezét és elszörnyülködve bámult a kisdobozkára.

– Lia..én sajnálom – szólalt meg végül bizonytalanul.

Nem tudta, mit is mondjon. Bizonyára sosem volt még ilyen helyzetben. Erre még ki se találták az emberek a megfelelő szöveget.

Megráztam a fejem.

– Nem kell. Én voltam a hülye. Megérdemlem – válaszoltam keserűen.

Emily nem válaszolt semmit. Talán belefáradt a bizonygatásba.

– Nagyon aggódtam. Tegnap előtt végül nem jelentkeztél. Aztán tegnap sem vetted fel a telefont. Már azt gondoltam, hogy öngyilkos lettél. Ezért ma reggel az első dolgom az volt, hogy eljöjjek hozzád – tette hozzá komolyan.

Meg voltam zavarodva egy pillanatig.

– Milyen nap van? – kérdeztem gyanakvóan.

– Hétfő.

Elképedt arcot vágtam. Ezek szerint átaludtam 36 órát egy huzamban. Ennyire megviseltek volna a történtek?

– Értem – motyogtam halkan.

– Mik a terveid? – nézett rám kíváncsian, figyelve az elgondolkodó arckifejezésemet.

Lassan, de biztos voltam abban, hogy magamnak kell végre tényleg a tettek mezejére lépnem. Tennem kell az életemért, ha azt akarom, hogy minden a régi legyen.

– Először is beszélnem kell majd Carlossal. Aztán pedig megkeresem Billt is. Ha pedig a második nem jön össze, elmehetünk esküvői ruhát nézni nekem – préseltem ki a végét fájdalmasan.

Emily komoran bólintott.

– Elég belőlem. Mi van veled? A templom megvan? A meghívókat elküldtétek? A menü készen? A zenészt kiválasztottad? – özönlöttek belőlem a kérdések.

Nem szerettem volna a saját nyomorúságos problémámmal foglalkozni.

Emily meghökkent a hirtelen jött kérdésektől.

– Igen, igen, nem, nem, igen. Azt hiszem ebben a sorrendben – válaszolta egy kis idő után bizonytalanul.

– Akkor gyorsan rendbe szedem magam, és összeállítjuk a menüt. Aztán megcímezzük a meghívókat és elküldjük őket. Rendben?

Emily mosolyogva bólintott. Tudta, hogy most erre van szükségem. Valami másra, hogy elterelje a figyelmem. Ő pedig szívesen fogadta a segítségem. Nekem pedig egyszerűen kellett ez…

Egy tíz perces fürdőszobai hadjárat után máris jobban éreztem magam. Felöltöztem, majd leültem Emilyvel a nappaliba két bögre tea kíséretében.

– Szóval legyen libamáj vagy inkább kacsa? – kérdeztem rápillantva az összeírtakra.

– Nem is tudom. Legyen kacsa, de majd hazaviszem a menüt és átvitatjuk Daniellel is.

– Akkor nem gond, hogy egyedül megyek az eljegyzési partira, ugye? – kérdeztem félve.

– Te jó ég, Lia! Ilyen butaságot. Tőlem jöhetnél talpig gipszben is. Amíg ott leszel, addig semmi sem gond.

– Rendben. Felhívom Carlost, hogy bemehetek-e hozzá még ma. Aztán ha igen, ha nem elmegyek a postára és feladom a meghívókat. Bár nagyon elkéstünk velük. Remélem, azért sokan eljönnek.

– Hát még én! Bár a rokonság csak a háromnegyede. A nagyik pedig ki nem hagynák az unoka esküvőjét.

– Milyen igaz – vettem elő a telefonomat.

A harmadik csengetésre felvette Carlos.

– Szia, Carlos! Itt Lia. Bent leszel még fél öt körül az irodában? Szeretnék veled beszélni. Persze, csak ha nem gond – tettem hozzá gyorsan.

– Nyugodtan. Épp akkor végzek az utolsó ügyféllel is. Szeretettel várlak.

– Köszönöm. Akkor fél öt körül – letettem.

– És most? – nézett rám kérdőn Emily.

– Elmegyek Tomhoz. Beszélek szemtől szembe Billel – válaszoltam határozottan.

– Nagyon sok sikert! Remélem, minden rendbe jön köztetek – mosolyodott el biztatóan.

– Hát még én – sóhajtottam vágyakozva.

Bill… Bill… Bill…

– Akkor menjünk el hozzád és, s rakjuk össze a meghívókat. Útban Tom felé feladom a postán – felálltam és megfogtam a táskám.

– Rendben.

A postán hamar végeztem, bár a késés miatt mindet sürgősséggel adtam fel, így elég drága volt. De mindent Emilyért. Nem kell tudnia róla.

Megcsörrent a telefonom.

– Halló?

– Lia, itt Carlos. Lemondta az utolsó két ügyfelem a megbeszélést. Ha tudsz, most bejönnél? Mert délután más dolgom akadt.

– Persze. Egy fél óra és ott leszek.

Beléptem az ügyvédi iroda ajtaján. Épp ekkor jött egy másik férfi. Nem lehetett sokkal idősebb nálam. De valamiért nagyon ismerős volt. Az arca, a haja, a szemei. Olyan volt, mintha már találkoztam volna vele.

Mélyen a szemembe nézett, majd sokat sejtetően elmosolyodott. Először értetlen arcot vágtam, majd inkább viszonoztam a gesztusát.

Erre ő csak bólintott, majd elsétált mellettem. Éreztem, ahogy a keze súrolja az enyémet. Olyan volt, mint az áramütés. Összerándultam, majd hátrapillantottam.

Elkapta a tekintetem, mivel ő is ugyanazt tette, mint én. Aztán az ajtó becsukódott mögötte.

Besétáltam Carlos irodájába.

– Ki volt, aki az előbb ki jött tőled? – érdeklődtem köszönés helyett.

Carlos egy pillanatig meglepettnek tűnt, majd habozott a válasszal.

– A neve Blaise Mosimann.

– Szóval francia. Ügyfeled? – kíváncsiskodtam tovább, aminek Carlos láthatóan nem nagyon örült.

– Igen, de inkább térjünk a tárgyra.

– Igaz is. Azért jöttem, hogy megkérdezzem mindent megszerveztél?

– Majdnem. A helyszín megvan, a templom is, a menü is, a meghívók elküldve. A ruhák és a dekoráció van már csak hátra.

– Remek. Azokat elintézem én – vágtam rá egyből.

– Meg persze a vőlegény – jegyezte meg Carlos halkan.

– Ma este hívlak. Ma eldől, hogy kivel állok az oltár elé – válaszoltam kissé idegesen.

A gondolat maga. Ennyi erővel feldobhatnék egy érmét. Fej vagy írás? Ez eléggé romantikátlan.

– Rendben, és ha megbocsájtasz, mennem kell lassan.

Bólintottam.

– Akkor köszönöm Carlos. Szia! – köszöntem el, majd kisétáltam az ajtón, becsukva azt magam után.

– Előjöhetsz – szólalt meg Carlos.

– Azt hittem lebukunk – jött ki a szekrény mögül.

– Igen. Nem tanult meg kopogni ez a lány – csóválta rosszallóan a fejét Carlos.

– De végül is.. minden jól alakul.

– Igen.

Röpke fél óra után ott álltam Tom lakásának az ajtaja előtt. Nagyon ideges voltam. A szívem a torkomban dobogott és mindenem remegett. Bekopogtam.

– Jövök! – hallatszott Tom hangja bentről.

Kinyitotta az ajtót. Meglepettnek tűnt.

– Lia?

– Igen. Beszélni szeretnék Billel. Kérlek Tom! Muszáj! – könyörögtem látva kétkedő arckifejezését.

– Miből gondolod, hogy itt van nálam? – szegezte nekem a kérdést.

Felhúztam a szemöldököm. Mégis hol máshol lehetne Bill?

– Mert a testvére vagy.

– Az igaz.

– Szóval, nagyon szépen kérlek, engedj be Tom! Beszélnem kell Billel.

– Én szívesen megtenném, de Bill tegnap elhagyta az országot.

– Hogy mi? – néztem rá bambán.

– Jól hallottad. Bill nincs Németországban.