Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


22. Rész

2009.07.01

– Na, mi volt az ügyvédnél? – nézett rám kíváncsian Bill, mikor beléptem az ajtón.

Fogadok, hogy egész végig lesben állt.

– Semmi érdekes – legyintettem.

Nem szeretek hazudni neki, de ma úgyis megtudja. Majd Ő eldönti, hogy mennyire érdekes a dolog.

– Biztos? Nem látszol túl feldobottnak – fürkészte továbbra is az arcom.

– Bill, jól vagyok, csak jól – válaszoltam egy kamu mosoly kíséretében.

Bill nem tűnt túl meggyőzöttnek, de jobbnak látta nem kérdezősködni. Megértettem. Ha magamra néztem volna más szemszögéből, akkor messzire menekültem volna.

– Akkor fél nyolcra legyél kész. Az új étterembe megyünk, jó?

– Aha. Megfelel – válaszoltam félvállról, majd bevonszoltam magam a fürdőbe, és megengedtem a vizet a kádba.

Ahogy ott feküdtem a forró vízben elgondolkodtam. Tényleg ennyire hülye voltam, hogy nem mondtam el Billnek két évvel ezelőtt? Ott helyben a vasút állomáson be kellett volna nyögnöm neki, hogy vegyél el, ha velem akarsz lenni. Biztos előbb felszállt volna a vonatra, mint én. Legalább akkor nem lennék itt és nem szenvednék.

Felvettem a telefonom, ami a fürdőkád melletti tárolón pihent, és tárcsáztam Emilyt.

– Még két óra és elmondom Billnek. Valami jó tanács?

Csönd volt a vonal másik végén.

– Hát, nem is tudom… biztos jó ötlet elmondani Billnek? – bizonytalankodott Emily.

– Cseszd meg! Már ezt szajkózod mióta! A célegyenesnél pedig le akarsz beszélni? – háborogtam.

– Tudod, nem lenne jó, ha tényleg kidobna.

– Nekem mondod?! – morogtam gúnyosan.

– Figyelj! Tálald finoman. Adj hozzá körítést. Mondd el az előnyeit és mekkora lehetőség ez.

– Remek. Ha nincs más, hozzácsapok még egy adag cukrot, hátha édesebb lesz a veszteség – válaszoltam állelkesedéssel.

– Ne legyél már ilyen! Lehet, hogy minden rendben lesz.

– Most leteszem, és ezt fogom ismételgetni magamban egész idő alatt. Jó? – sóhajtottam mélyet.

– Sok sikert! Szorítok!

– Köszönöm – mondtam a már süket telefonnak.

Kimásztam a kádból és összekészülődtem. Bill már a nappaliban toporgott, mikor kisétáltam a hálószobából olyan arccal, mint aki a temetésére megy.

– Ne vágj már ilyen arcot! Jó lesz – simogatta meg az orcámat szelíden mosolyogva.

Meg engedtem magamnak egy nem szívből jövő mosolyt.

– Ha nem akarsz az új étterembe menni, akkor mehetünk máshová is – ajánlotta fel Bill naivan.

A legkevésbé az étterem zavart, de ezt nem közölhettem vele.

– Nem, nem. Tökéletes, már úgyis akartam javasolni, hogy próbáljuk ki – mentegetőztem.

Bill elmosolyodott, majd odahajolt az ajkaimhoz, hogy megcsókoljon. Elhúzódtam. Most igazán nem volt kedvem hozzá. Bill meglepettnek tűnt, de inkább nem szólt semmit.

– Figyelj! Ha tényleg nem alkalmas a mai nap a vacsorára, akkor itthon is maradhatunk. Csak mondd el, mi a baj! – nézett a szemembe.

Látszott a tekintetében, hogy bántja a viselkedésem. Nem tudtam mit csinálni. Muszáj volt legalább őt megnyugtatnom.  Közel hajoltam a szájához.

– Bill, nincs semmi baj. Kicsit rosszkedvű vagyok, ez minden.

Bill csak bólintott, majd közel húzott magához.

– Annyira szerencsés vagyok, hogy magam mellett tudhatlak – suttogta a hajamba.

Összeszorult a gyomrom. Két óra múlva egészen mást fog mondani.

– Akkor indulhatunk? – kérdezte Bill újonnan jött lelkesedéssel.

Bólintottam.

– Szóval, én kérnék egy pohár ásványvizet, előételnek pedig sajtfalatkákat. Lia?

– Hogy mi? – kaptam fel a fejem. – Ugyanazt kérném – válaszoltam kis habozás után.

Megettük az előételt teljes csendben. Nem volt ínyemre rögtön elmondani neki, elrontottam volna a meghitt hangulatot, már ha lett volna olyan.

Már a desszertnél tartottunk, de nem volt nagyon beszélgetés, már kezdett nagyon kínossá válni a dolog. Én tényleg szerettem volna elhozakodni vele, de nem volt merszem.

– Kimegyek a mosdóba – állt fel Bill idegesen.

Bólintottam. Befejeztem a desszertem, de Bill még nem jött vissza. Egyszer csak megszólalt a mobilja a kabátzsebében.

Felálltam és kihalásztam. Egy SMS érkezett. Nem szép dolog megnézni más üzeneteit, de hátha fontos.

Megismételhetnénk a hétfői délelőttöt, vagy akár a múlt szerdai délutánt is. Nagyon jó lenne. Hívj fel és megbeszéljük, nekem bármikor jó! ;) Csók, Dia

Először azt hittem rosszul látok, de aztán újra és újra elolvastam. Semmi kétség nem volt. Félreérthetetlen üzenet.

Hirtelen forogni kezdett az étterem. Ledobtam a nyitott telefont az asztalra, majd felkaptam a kabát és el kezdtem kitántorogni.

– Hölgyem, jól van? – nézett rám aggódva az egyik pincér az ajtónál.

– I-igen, csak kell egy kis friss levegő. A ba-barátom m-majd f-f- fizet – dadogtam zavarodottan, s elindultam kifelé.

Az utcán el kezdtem rohanni. Fogalmam sem volt, hogy hova, de nagyon messzire szerettem volna.

Aztán megálltam. Elég közel voltam Emilyékhez, de nem akartam berontani hozzájuk. Bizonyára romantikáznak.

Néhány perc töprengés után eldöntöttem. Hazamegyek, összeszedem a fontosabb cuccaimat és egy hotelben alszom. Bill… Bill remélem, nem futok össze vele.

Fogtam egy taxit. Otthon mikor beléptem az ajtón Bill fogadott.

– Hol a francba voltál? Eltűntél! – kiáltotta mérgesen.

– Sajnálom – válaszolta szárazon.

Egy csepp megbánás sem volt a hangomban, és Bill is tudta, hogy nem igaz, amit mondtam.

– Aggódtam, azt hittem, valami bajod esett – nézett rám idegesen.

– Jól vagyok. Ma nem alszom itt.

– Tudom, hogy láttad az SMS-t – jelentette ki.

Nem reagáltam, csak elindultam a hálóba. Bill pedig követett, mint egy kiskutya.

– Ha megengeded, meg magyarázom – támaszkodott neki az ajtófélfának, miközben nézte, ahogy pakolok.

– Nem – válaszoltam.

Fel se néztem rá. Próbáltam csak a pakolásra koncentrálni.

– Azt hiszed, ha el akarsz menni, engedem? Tévedsz, addig nem hagyom, hogy elmenj, amíg el nem mondom az igazat, sőt, azután se teheted ki innen a lábad.

– Engem nem érdekel a magyarázkodásod – motyogtam dühösen.

– Rendben. Akkor is elmondom. Dia és köztem semmi sincs. Csak barátok vagyunk.

Ahogy kimondta a lány nevét, éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.

Figyelmen kívül hagytam megint, amit mondott, sőt azt is, hogy létezett.

– Különben sem vagyok pedofil. Dia egy 13 éves kislány, aki egy Berlin melletti kórházban fekszik. Leukémiás. A szülei léptek kapcsolatba valahogyan Jannal, ő pedig megkért, hogy tegyek a lánynál egy látogatást. Aztán megkedveltem őt, s ezért hetente vagy kéthetente elugrom hozzá. Megpróbálom támogatni a gyógyulását.

A leukémia szó hallatán abbahagytam a csomagolást és feszülten hallgattam Bill minden szavát.

– Miért nem mondtad eddig ezt nekem? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Mert nem tartottam fontosnak – rántotta meg a vállát. – Most pedig te jössz. Én kitálaltam. Te is mondd el, mi bajod!

Ránéztem. Most eljött a pillanat.

– Bill…